The Cocktail Party

Ritkán szoktunk személyes jellegű bejegyzést írni, de egyszerűen lehetetlen, hogy magamban tartsam a tegnapi Bruno Mars koncert élményét. Tegnap járt Magyarországon először az énekes, de biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen emlék lett midnenki számára, aki hallhatta élőben.

8 óra után pár perccel Mayer Hawthorne lépett a színpadra, a dalok kellemesek voltak, a srácnak jó hangja is volt, de valahogy mégsem tudta igazán feltüzelni a közönséget. Én fent a legfelső szektorban ültem ezért tökéletes rálátásom volt az egész dühöngő részre, kicsit furcsa látvány volt a tömeget mozudlatlanul várakozni látni. Az utolsó 2 számmal sikerült  kicsit megmozgatnia a közönséget, de nem hiszem, hogy a koncert után sokan azzal futottak volna haza, hogy azonnal rákeressenek youtube-on.

Egy kicsit tartottam tőle, hogy megváratnak minket az előzenekar után és akár órákig várhatunk, ahogyan az már korábban sok világsztárnál előfordult. De nagy meglepetésemre negyed óra múlva le is hullt a függöny és ott állt Bruno Mars a színpad közepén. Nekem kifejezetten szimpatikus volt, hogy nem bereptettték, alulról trambulinon feldobták, vagy egy mozgó kastélyból ugrott elő, hanem máris kezdték az első számot, ami egyben a turnécímadó dala is. A Moonshine jungle tour nem arra épített, hogy a látványvilággal annyira a székbe préseljenek minket és tátott szájjal bámuljuk a szemkápráztató elemeket. Kiállt a színpadra Bruno Mars pár eszméletlen tehetséges zenésszel és fél perc alatt fergeteges hangulatot varázsoltak.

Be kell vallanom, hogy sajnos nem sok olyan koncerten jártam, ahol világsztárokat láthattam volna élőben, de mindig nyomon követtem fellépéseiket és a nézők utólagos reakcióit. Számomra ezek a tapasztaltok alapján az volt a leghihetetlenebb az egész koncertben, hogy tényleg a zene állt a középpontban. Bruno hangja fergeteges, és más énekesekkel ellentétben a nehezebb hangoknál nem meghátrált és elsunnyogta valahogy, hanem még 2 lapáttal tett rá, hogy teljesen ámulatba essünk. Az biztos, hogy ez sikerült neki.

Nem volt 20 tagú félmeztelen tánckar, a zenekar tagjaival együtt szinte hülyéskedve álltak össze a dalok alatt táncolni,  Bruno végig széles vigyorral adta elő slágereit. Az volt az ember érzése, hogy egyszerűen imádja azt, amit csinál, nem egy kitalált figura, akit kiállítanak szerepelni, hanem ez valójában a szenvedélye és az élete. Ez a hangulata pedig azonnal átragadt a nézőkre is, fent a harmadik szinti szektorokban is majdnem mindenki felpattant a Treasure című számra.

A dalok között mindig beszélt hozzánk Bruno és szórakoztatott minket, a sok nevetés mellett két jelenet örök emlék marad számomra. Az egyik, amikor egy dal végén megkérte az operatőr kollegát, hogy mutassa meg mindenkinek a kivetítőn az egyik rajongót az első sorban, akin egy Michael Jackson felső volt, kalappal és fehér kesztyűvel. Mivel Brunonak is a pop király a példaképe gyorsan hátraszaladt zenész társaihoz és megkérte őket, hogy hagyják figyelmen kívül a tracklistát és illesszenek bele egy Jackson számot, mégpedig a Billie Jeant. Természetesen elképesztően jól énekelte, a közönség tombolt és szerintem ezzel vált egyértelművé mindenki számára, hogy egy igazi profi áll a színpadon.

A másik aranyos jelenet az volt, amikor egy dalban elhangzott a Do you love me? sor, majd megkérte, hogy csak a hölgyek énekeljék utána. Persze mi készségesen énekeltük az említett sort, majd a harmadik ismétlés után szinte kiabálva beleénekelte a mikrofonba, hogy YES, I do!  Képzeljétek el, micsoda ováció volt... :)

Az egyetlen negatív, amit fel tudok hozni a koncerttel kapcsolatban, nem is feltétlenül Bruno Marshoz kötődik. A nézőtér borzasztóan nagy százaléka végig mobilozta a koncertet és nem is csak a magasabb szektorban ülők, hanem lent az állójeggyel érkezők is. Ha végignéztem a közönségen mindenhol az okostelefonok kijelzőjének világítását lehetett látni, feltételezem mindenki videózott, fényképezett. Ez engem egyáltalán nem zavart, csak elgondolkodtató volt, hogy akik lent például méterekre állnak az énekestől, a legvidámabb, őrületes, bulizós hangulatban nem átélték a pillanatot és belefeledkeztek az élményben, hanem azzal törődtek, hogy minél jobb felvételt készíthessenek. Megértem őket, persze jó lehet később visszanézni, de azért bennem mégis felmerült, hogy vajon érdemes-e elszalasztani ilyen pillanatok átélését, azért, hogy később otthon a kanapén visszanézhessük, hogy milyen őrülten jó buliban vettünk részt? Nem akarok álszent lenni, az előzenekar alatt természetesen én is készítettem pár képet, majd - utólag úgy érzem, szerencsémre- lemerült a telefonom...Őszintén be kell valljam, örülök neki.

Hiába nem vagyok gyakori koncertlátogató úgy érzem ezt az élményt nagyon nehéz lesz bárkinek felülmúlnia. De, hogy ne lehessen azt mondani, hogy nem is adok másnak esélyt, ma este a Nickelback koncertre látogatok el, előre is sok sikert kívánok Nekik, a lécet nagyon magasra tették tegnap! :)